Valami történt az éjszakával. A csillagokkal megszórt indigókék ég egyszerre koromfekete és vak lett – eltűntek a csillagok, a Hold, a távoli, ködös fényű utcai lámpák. Elnémult a tompa motorzúgás és a fák sustorgása. A balzsamos levegő hirtelen csípősen hideg lett. Tökéletes, áthatolhatatlan, néma sötétség vett körül a lányokat, mintha egy óriási kéz vastag, jeges köpönyeget borított volna az egész sikátorra.

Bettina hirtelen azt hitte, hogy leszálltak az Ufók az űrből egy serpenyővel és most véres emberáldozásokat fognak tartani egy koszos kocsma mellett és összedarálják a lekaszabolt emberek tonnányi húsát egy kiló fagyival, hogy aztán az orrukkal felszívják és ezer évnyi szenvedés alatt megemésszék, aztán a többi káros anyaggal együtt kiürítsék magukból a vécén miközben az Ufók Lapját olvassák , eztán illatos, rózsaszín vécépapírral letöröljék valagukról a koszt, amelyet eme gusztustalan étek okozott.

De nem ez történt. Ennél sokkal, de sokkal rosszabb. Egy dementor állt előttük.